A SZERZŐRŐL

GOETHIUS (GÖTHE) Artemis Fido Salmander 1897-ben született. A legendás bestiák iránti érdeklődés csiráját édesanyja plántálta belé, aki szenvedélyes hippogriff-tenyésztő volt. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium elvégzése után Salmander a Mágiaügyi Minisztérium Varázslényfelügyeleti Főosztályán helyezkedett el. Miután eltöltött két -saját bevallása szerint „lélekölően unalmas" - évet a Házimanó Áttelepítési Részlegnél, áthelyezték a Bestia Tagozathoz, ahol a bizarr mágikus állatokról szerzett kimagasló tudása gyors előmenetelt biztosított számára.

Azzal együtt, hogy szinte kizárólag Salmander érdeme a Vérfarkasnyilvántartó 1947-es megalapítása, ő maga a kísérleti keresztezést tiltó törvényre a legbüszkébb. Az 1965-ben hatályba lépett jogszabálynak köszönhető, hogy sikerült gátat vetni az új, szelídíthetetlen szörnyeteg-fajták kitenyésztésének Nagy-Britanniában. Salmander a Sárkányügyi Kutató és Ellenőrző Központ munkatársaként számos alkalommal járt külföldi kutatóúton. Ezek során gyűjtött anyagot világsikert aratott Legendás állatok és megfigyelésük című művéhez, mely immár 52. kiadását éri meg. Göthe Salmandert a mágikus bestiák tanulmányozása, a magizoológia területén végzett munkásságért 1979-ben a Merlin-díj ezüstfokozatával tüntették ki. A nyugalmazott tudós Dorsetben él feleségével Porpetinával és három apró kneazle kedvencével: Hopszival, Moreival és Torkossal.

ElŐSZÓ

Göthe Salmander felkérését, hogy írjak előszót a Legendás állatok és megfigyelésük jelen alkalmi kiadásához, nagy megtiszteltetésnek érzem, és örömmel teszek eleget neki. Salmander kitűnő műve megjelenése óta hivatalos tankönyv a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, és jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy tanulóink évről évre kiválóan szerepelnek a legendás lények gondozása tantárgy vizsgáin. Ne higgyük azonban, hogy ez a munka csupán iskolai használatra készült. Minden valamirevaló mágusháztartásban megtalálható a Legendás állatok egy olyan példánya, mely nemzedékek ujja nyomát hordozza gyűrött lapjain, jelezve, hogy tulajdonosai benne kerestek bölcs tanácsot, ha nem tudták, hogyan irtsák ki a kertet ellepő turkát, miként értelmezzék az augurey bús énekét, vagy hogyan szoktassák le róla kedvenc puffskeinjüket, hogy a vécékagylóból igyon.

Ezen alkalmi kiadás mindazonáltal a varázslótársadalom művelésénél is nemesebb céllal lát napvilágot. A nagy múltú Obskurus Kiadó, alapítása óta most először, arra vállalkozik, hogy egy kiadványát muglik számára is hozzáférhetővé teszi.

A Comic Relief elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberi szenvedés egyes legrosszabb fajtái ellen vívott harcban — a mugli világban ez közismert tény, de nem titok varázslótársaim előtt sem, akikhez ezúton kívánok szólni. Fogadjuk el, hogy nem csak mi ismerjük a nevetés gyógyító erejét, hanem a muglik is tisztában vannak vele.

Ki is használják ezt az áldást, méghozzá igen ötletes módon: segítségével adományokat gyűjtenek, s azokat emberéletek megmentésére, jobbítására fordítják — olyan varázslatot hajtva végre, amelyre valamennyien büszkék lehetnénk. 1985 óta a Comic Reliefhez 174 millió font (harmincnégymillió-nyolcszázhetvenkét galleon, tizennégy sarló és hét knút) folyt be.

Mostantól a varázslótársadalomnak is lehetősége nyílik rá, hogy segítse vállalkozásában a Comic Reliefet. A kötetet, melyet az Olvasó kezében tart, a Legendás állatok és megfigyelésük Harry Potter tulajdonában lévő példányának hasonmását, Harry és barátai tanulságos széljegyzetei egészítik ki. Harry ugyan csak némi vonakodás után adta hozzájárulását könyve úgynevezett reprintjének elkészítéséhez, de barátaink a Comic Reliefnél úgy vélik, az apró személyes adalékok még szórakoztatóbb olvasmánnyá teszik a kötetet. Göthe Salmander úrnak, aki már rég beletörődött abba, hogy remekművének példányait szorgos kezek könyörtelenül kidekorálják, szintén nem volt ellenvetése.

A Legendás állatok jelen kiadása a Czikornyai és Patzában és a mugli könyvesboltokban egyaránt megvásárolható. Pénzbeli adományaikat a mágusok a Gringotts Varázslóbankban fizethetik be (Ampókot keressék).

Nem maradt más hátra, mint figyelmeztetnem azokat, akik e sorokat olvassák, de nem vásárolták meg a könyvet, hogy a köteten tolvajátok ül. Egyúttal szeretném kihasználni az alkalmat és megnyugtatni a mugli vásárlókat: a könyv oldalain bemutatott érdekes lények a képzelet szülöttei, így nem jelentenek semmiféle veszélyt. A varázsló olvasónak csak annyit mondok: Draco dormiens nunquam titillandus.

Albus Dumbledore

 BEVEZETÉS

A műről

Jelen írás, a Legendás állatok és megfigyelésük sokévi utazgatás és kutatómunka gyümölcse. Úgy tekintek vissza a hajdani hétéves varázslóra, aki szobájában üldögélve hosszú órákat töltött horklumpok boncolásával, hogy irigylem őt a rá váró utazások miatt. Igen, irigylem azt a turkabéltől szutykos kezű fiút, aki felnőve bejár majd éjsötét dzsungelt és verőfényes sivatagot, hegycsúcsokat és süppedő mocsarakat, hogy megkeresse mindazon bestiákat, melyek e könyvben bemutatásra kerülnek. Öt kontinensen kutattam odúk, vackok és fészkek után, száz országban tanulmányoztam a mágikus bestiák viselkedését — meggyőződtem képességeikről, megnyertem bizalmukat, és ha a szükség úgy hozta, úti üstömmel elkergettem őket.

A Legendás állatok keletkezésének története 1918-ra nyúlik vissza, amikor is Augustus Ferreg úr volt olyan kedves és megkérdezte tőlem, volna-e kedvem tudományos igényű kézikönyvet írni a mágikus lényekről az Obskúrus Kiadó számára. A Mágiaügyi Minisztérium alacsony beosztású hivatalnokaként kapva kaptam az lehetőségen, hogy kiegészíthetem szánalmas, heti két sarlós fizetésem, egyszersmind távoli tájakon tölthetem szabadságomat, új mágikus fajok után kutatva, így hát a Legendás állatok elkészült — s immár 52. kiadását éri meg.

Jelen bevezetésben igyekszem választ adni néhányra azon kérdések közül, melyek a mű 1927-es megjelenése óta rendszeresen érkeznek hozzám a heti postazsákban. Az első és legfontosabb e kérdések közül: Mit nevezünk legendás állatnak avagy bestiának?

Göthe Salmander

MIT NEVEZÜNK BESTIÁNAK?

A „bestia" fogalom meghatározása évszázadok óta vita tárgyát képezi. Ez a tény talán meghökkentő lehet a magizoológia kezdő művelője számára, de könnyen rávilágíthatunk a problémára azzal, ha górcső alá vesszük a mágikus lények három faját.

A vérfarkasok életük nagy részét emberként (varázslóként vagy mugliként) élik. Havonta egyszer azonban átalakulnak vérengző, négylábú bestiává, mely híján van minden emberi érzésnek.

A kentaurok életmódja cseppet sem hasonlít az emberéhez: a vadonban élnek, nem viselnek ruhát, távol tartják magukat a mágusoktól és a mugliktól, intelligenciájuk mégis egyenértékű azokéval.

A trollok emberszabású lények, felegyenesedve járnak, képesek megtanulni egyszerűbb szavakat — de értelmi képességek terén a legbutább egyszarvú mögött is messze elmaradnak, s természetfeletti testi erejüktől eltekintve nem rendelkeznek semmiféle mágikus képességgel.

Tegyük fel most a kérdést: a fenti fajok közül melyik „értelmes lény" — vagyis méltó arra, hogy törvény adta jogai legyenek és beleszólhasson a varázsvilág kormányzásába — és melyik „bestia"?

A „bestia" kategória meghatározására tett korai próbálkozások igencsak átgondolatlanok voltak.

Burdock Muldoon, a Varázslótanács 1 egyik 14. századi elnöke úgy rendelkezett, hogy értelmes lénynek tekintendő a mágikus társadalom minden olyan tagja, aki két lábon jár — a többiek viszont mind bestiák maradnak. Mikor aztán Muldoon a barátság jegyében és új mágikus törvények megvitatása céljából csúcstalálkozóra hívta az „értelmes" fajok és a varázslók képviselőit, nagy megdöbbenéssel tapasztalta, hogy elszámította magát. A terem zsúfolásig megtelt koboldokkal, akik annyi kétlábú lényt hoztak magukkal, ahányat csak össze tudtak szedni. Bathilda Bircsók így írja le a jelenetet A mágia története című művében:

1 A Varázslótanács a Mágiaügyi Minisztérium elődje.

A teremben minden más hangot elnyomott a diricawlok rikoltása, az augureyk bugása és a fwooperek könyörtelen, idegborzoló éneke. A papírjaik fölé görnyedő boszorkányok és varázslók fejét vihogó, fecsegő pixik és tündérek röpködték körül. Egy tucat furkósbotokkal felszerelt troll nekilátott szétverni a berendezést, a banyák pedig fel-alá osontak, porhanyós húsú gyermekeket keresve. Az elnök, mikor felállt, hogy megnyissa az ülést, nyomban elcsúszott egy rakás porlocktrágyán — erre átkozódva kivonult a teremből.

Amint az a fentiek alapján belátható, a két lábon járás korántsem garantálta, hogy az adott mágikus lényt valóban érdeklik a varázsvilág kormányzásával kapcsolatos ügyek. A kudarc annyira elkeserítette Burdock Muldoont, hogy ünnepélyesen megfogadta: többé meg se próbálja nem varázsló tagokkal kibővíteni a Varázslótanácsot.

Muldoon utódja, Madame Elfrida Clagg új meghatározást adott az „értelmes lény" kategóriának, abban a reményben, hogy sikerül szorosabb kapcsolatot kiépíteni más mágikus teremtményekkel.

Kijelentette, hogy az „értelmes" státus feltétele az emberi beszéd képessége, s a következő ülésre nyilvánosan meghívott minden olyan lényt, amelyik meg tudja értetni magát a tanács tagjaival. Az eredmény azonban ezúttal sem volt kielégítő. A trollok, akik megtanultak néhány egyszerű mondatot a koboldoktól, ismét nekiestek a berendezésnek. A jarveyk ide-oda futkároztak a széklábak között, és bokán haraptak mindenkit, akit csak értek. Közben megérkezett a kísértetek népes delegációja (őket Muldoon idején kirekesztették, mondván, nem két lábon járnak, hanem a levegőben úsznak), de ok hamar távoztak, mert, mint később kijelentették, felháborítónak találták, hogy „a tanács csak az élők igényeivel törődik, a holtak kívánságaira ügyet sem vet". A kentaurok, akik Muldoon definíciója szerint a bestiák közé tartoztak, de Madame Clagg jóvoltából értelmes lényekké avanzsáltak, meg se jelentek, mert szolidaritást vállaltak a kirekesztett sellőkkel, akik a víz fölé emelkedve csak sellőül tudnak beszélni.

A mágikus társadalom többsége által elfogadhatónak tartott definíció csak 1811-ben született meg. A frissen kinevezett mágiaügyi miniszter, Grogan Stump elrendelte, hogy értelmesnek kell tekinteni „mindazon lényeket, akik képesek felfogni a mágikus társadalom törvényeit, és felelősen részt venni nevezett törvények megalkotásában". 2 A trollok képviselőit — a koboldok távollétében —kihallgatták, és megállapítást nyert, hogy azok egy szót se értenek a hozzájuk intézett kérdésekből, így hát a trollokat kétlábúságuk ellenére a bestiák közé sorolták. A sellőket tolmácsok közvetítésével értesítették, hogy ezentúl értelmes lénynek tekintik őket. A tündérek, a pixik és a kerti törpék emberszerű testalkatuk dacára egyértelműen bestiának ítéltettek.

2 A kísértetek kivételes elbánásban részesültek, mert ők — holtak lévén — sérelmesnek találták az „élőlény"-t idéző„lény" titulust. Stump ennek figyelembevételével alkotta meg a Varázslényfelügyeleti Főosztály ma is létező három tagozatát: a Bestia, az Értelmes Lény és a Szellem Tagozatot.

A vita természetesen ezután sem csitult el teljesen. Valamennyien ismerjük azoknak a szélsőséges elemeknek a véleményét, akik szerint a muglikat is a bestiák közé kellene sorolni; az is köztudott, hogy a kentaurok elutasították az „értelmes lény" státust, s inkább bestiák maradtak; 3 a vérfarkasokat hosszú évek óta oda-vissza „passzolgatja" a Bestia és az Értelmes Lény Tagozat. E sorok írásakor működik egy Vérfarkassegítő Iroda az Értelmes Lény Tagozaton belül, a Vérfarkasnyilvántartó és a Vérfarkasbefogó Egység viszont a Bestia Tagozat részét képezi. Számos kimondottan értelmes faj bestiának minősül, csak mert nem képes úrrá lenni brutális természetén. Az acromantulák és a manticoreok tudnak beszélni, de habozás nélkül felfalnak bárkit, aki a közelükbe merészkedik. A szfinx rejtvényekben és találós kérdésekben beszél, s ha helytelen választ kap, dúvad módjára viselkedik.

3 A kentauroknak az ellen volt kifogásuk, hogy egy kategóriába sorolják őket olyan lényekkel mint a banyák és a vámpírok. Kijelentették, hogy saját ügyeiket a varázslóktól függetlenül kívánják intézni. Egy évvel később a sellők hasonló igényt fogalmaztak meg. A Mágiaügyi Minisztérium sajnálkozását fejezte ki, de eleget tett a kérésnek. A Varázslényfelügyeleti Főosztály Bestia Tagozatán belül megalapították ugyan a Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatalát, de még soha egyetlen kentaur sem fordult hozzájuk. Jellemző, hogy az „áthelyezik a Kentaur Hivatalba" kifejezést a főosztály dolgozóinak zsargonjában azokra a munkatársakra használják, akik az elbocsátásukra számíthatnak.

A könyvben bemutatott bestiák leírásakor külön felhívom rá a figyelmet, ha az illető faj kategorizálása vita tárgyát képezi.

Térjünk most rá arra a kérdésre, amit a boszorkányok és varázslók leggyakrabban feltesznek a magizoológiát érintő beszélgetésekben: Miért nem veszik észre a muglik ezeket a teremtményeket?

A MUGLIK BESTIAÉSZLELÉSEINEK RÖVID TÖRTÉNETE

Sok varázsló talán meglepőnek tartja a tényt, hogy a muglik nem mindig zárkóztak el az általunk oly gondosan rejtegetett varázslatos és szörnyűséges teremtmények létezésének elismerésétől. Elég csak futólag áttekinteni a középkori mugli művészetet és irodalmat, s máris nyilvánvalóvá válik, hogy sok olyan bestiát, amelyet ma a képzelet szülöttének tartanak, akkoriban létezőnek tekintettek. A sárkány, a griff, az egyszarvú, a főnix, a kentaur — ezek és más bestiák igenis szerepelnek a korszak mugli alkotásaiban, bár rendszerint szinte komikus pontatlansággal ábrázolják őket. A régi mugli bestiáriumok alaposabb vizsgálata során azonban kiderül, hogy a mágikus lények többségét a muglik vagy egyáltalán nem vették észre, vagy valami egészen másnak vélték. Vessünk csak egy pillantás az alábbi, töredékben fennmaradt szövegre, melynek szerzője egy worchesteri franciskánus szerzetes, bizonyos Benedek barát:

Az ÚRnak mai napján, mi koron az Füves Kertben valéc, az Basilicumot félre hajtva megpillantéc egy szörnyeteg nagy Menyét állatot. Az nem futa avagy reyteze el, miként az közönséges Menyét teszi, hanem reám veté magát, az Földre taszíta, és természet ellen való haraggal rikkantá: „Mit turkálsz itt, kopasz?!" Annac utána belemart orromba, de oly vadul, hogy utána órák hosszán vérezéc. Az perjel vonakoda hinni, hogy ember hangián szóló Menyéttel találkozéc, és kérdé, vajh belekortyintéc-e Bonifác testvér répaborába. Mivel orrom még a'koron is tsúf és véres vala, felmentetéc az Vecsernye alól.

Egyértelmű, hogy mugli barátunk nem egy menyétre bukkant, mint hitte, hanem egy jarweyre, amely valószínűleg épp kerti törpéket próbált becserkészni.

A téves értelmezés gyakran veszélyesebb a teljes tudatlanságnál. Ennek következtében a muglik mágiaellenességét kétségkívül fokozta félelmük mindattól, ami egy-egy „füves kertben" leselkedhetett rájuk. A varázslóüldözés abban az időben korábban sosem tapasztalt mértéket öltött, a sárkányok, hippogriffek és hasonló bestiák észlelése pedig további tápot adott a muglik hisztérikus hangulatának.

Jelen munkának mindazonáltal nem célja a boszorkányok és varázslók elrejtőzését megelőző sötét idők bemutatása.4 Mi itt csupán azon legendás bestiák sorsával foglalkozunk, melyeket a hajdani mágusoknak ugyancsak el kellett rejteniük ahhoz, hogy a muglik elhiggyék: mágia nincs és sosem volt.

4 A varázslótörténelem e különösen véres korszakáról részletes leírás található Bathilda Bircsók A mágia története című munkájában (Kis-piros Könyvek, 1947).

A Mágusok Nemzetközi Szövetsége a nevezetes 1692-es csúcstalálkozón foglalkozott ezzel a kérdéssel. A világ nemzeteinek vezető varázslói nem kevesebb mint hét héten át folytattak gyakran pálcahegyre menő vitát a legendás lények nehéz problémájáról. Hány faj létezését tudjuk eltitkolni a muglik ell, és melyek legyenek azok? Hol rejtsük el őket? Sok teremtmény nem is tudott róla, hogy ezekben a hetekben a sorsukról döntenek, mások maguk is részt vettek a heves szócsatákban. 5

5 A kentaurok, a sellők és a koboldok képviselőit sikerült rávenni, hogy jelenjenek meg a csúcstalálkozón.

Végül megszületett a mindenki számára elfogadható határozat 6, amely kimondta, hogy összesen 27, méretben a bundimuntól a sárkányig terjedő fajt kell elrejteni a muglik elől, azt az illúziót keltve, hogy e teremtmények mindig is csupán az emberi képzeletben léteztek. A következő évszázadban, ahogy a varázslók nagyobb jártasságra tettek szert az eltitkolási technikákban, ez a szám növekedett. 1750-ben kiegészítették a Nemzetközi Varázstitokvédelmi Alaptörvényt a 73-as cikkellyel, amely ma is világszerte kötelező érvénnyel bír a mágiaügyi hatóságokra nézve:

6 A koboldok nem értettek egyet vele.

Minden varázsügyi kormányzószerv felelős az illetékességi területén élő mágikus bestiák, mágikus értelmes lények és kísértetek elrejtéséért, gondozásáért és felügyeletéért. Ha a fenti teremtmények bármelyike kárt okoz a mugli lakosságnak, vagy felhívja magára azok figyelmét, a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az illető nemzet varázsügyi kormányzószervét vonja felelősségre.

AZ ELREJTETT MÁGIKUS BESTIÁK

Képmutatás volna azt állítani, hogy a 73-as cikkelyt annak hatályba lépése óta mindig mindenütt betartották. Az idősebb brit olvasók bizonyára emlékeznek az 1932-es ilfracombe-i incidensre, melynek során egy elcsavargott walesi zöldsárkány leszállt egy napfürdőző muglikkal teli tengerpartra. Egy nyaraló varázslócsalád hősies fellépésének köszönhetően az eset nem követelt halálos áldozatokat. A később a Merlin-díj aranyfokozatával kitüntetett varázslók kimondták Ilfracombe lakóira az évszázad legkiterjedtebb kollektív felejtés-átkát, kivédve a katasztrofális következményeket.7

7 1972-ben megjelent, Muglik, akik tudják című könyvében Blenheim Stalk azt állítja, hogy Ilfracombe néhány lakója elkerülte a tömeges emléktörlést. „Egy Dumás Dirk csúfnevű mugli a mai napig hangoztatja a déli partvidék kocsmáiban, hogy »egy randa nagy repülő gyík« kilyukasztotta a gumimatracát.”

A Varázslók Nemzetközi Szövetségének egyes nemzeteket ismételten meg kellett büntetnie a 73-as cikkely megsértéséért. Tibet és Skócia az élen járnak a törvénysértők között. A jetit olyan sok mugli látta, hogy a Varázslók Nemzetközi Szövetsége végül úgy döntött, nemzetközi különítményt telepít a hegyekbe. A mai napig sem sikerült befogni a világ legnagyobb kelpiét, mely a Loch Ness-tóban lakik, és a jelek szerint kimondottan éhezi a közfigyelmet.

Ezektől a szerencsétlen kisiklásoktól eltekintve mi, varázslók elmondhatjuk magunkról, hogy szép munkát végeztünk. Kétség sem fér hozzá, hogy a ma élő muglik túlnyomó többsége nem hisz azokban a mágikus bestiákban, melyektől őseik még rettegtek.

Úgy tűnik, még azok a muglik is, aki porlocktrágyát vagy streelercsíkot találnak — botorság volna elvárni az ilyen nyomok maradéktalan eltüntetését —, megelégednek a legprimitívebb varázsmentes magyarázattal.8 Ha egy mugli meggondolatlanul elmeséli valamely társának, hogy látott egy észak felé repülő hippogriffet, jó esélye van rá, hogy részegesnek vagy „flúgosnak" bélyegezzék. Bár keményszívűségnek tűnhet hagyni, hogy a mugli szemtanúk ilyen sorsra jussanak, de ők még mindig jobban járnak, mint azok, akiket máglyára vetettek, vagy belefojtottak a falu kacsaúsztatójába.

8 A muglik eme szerencsés tulajdonságáról lebilincseő elemzést ad Mordicus Pete professzor A földhözragadtság filozófiája. Miért boldogítja a muglikat a tudatlanság? című munkájában (Por & Penes, 1963).

Hogyan rejti hát el a varázslótársadalom a legendás állatokat?

Szerencsére vannak olyan fajok, amelyek önerőből is észrevétlenek tudnak maradni. A tebó, a demiguise és a bowtruckle esetében például sosem volt szükség a Mágiaügyi Minisztérium beavatkozásra, hisz ezek a bestiák igen hatékony módon képesek álcázni magukat. Más fajok furfang segítségével vagy a természetükből fakadó félénkség okán kerülik el a muglikkal való találkozást — példa erre az egyszarvú, a mooncalf és a kentaur. Egyes mágikus teremtmények a muglik számára megközelíthetetlen helyen élnek, gondoljunk csak a borneói dzsungelben lakó acromantulára vagy épp a főnixre, amely varázslat nélkül megmászhatatlan hegycsúcsokon fészkel. Végül, de nem utolsósorban vannak bestiák, amelyek olyan parányiak, olyan fürgék vagy oly könnyen összetéveszthetők közönséges állatokkal, hogy nem szúrnak szemet a mugliknak — ebbe a kategóriába tartozik a chizpurfle, a billywig és a crup.

A fenti csoportokat leszámítva azonban igen sok az olyan bestia, amelyik, szándékosan vagy jellegéből adódóan, külső beavatkozás nélkül felhívná magára a muglik figyelmét. Ezek a fajok rengeteg munkát adnak a Varázslényfelügyeleti Főosztálynak. A VFF, mely a Mágiaügyi Minisztérium második legnagyobb főosztálya 9, feladatának ellátásakor a legkülönbözőbb eszközöket veszi igénybe, szem előtt tartva a gondjaira bízott számos faj szerteágazó igényeit.

9 A Mágiaügyi Minisztérium legnagyobb főosztálya a Varázsbűnüldözési Főosztály, amely bizonyos mértékig felügyeletet gyakorol a többi hat főosztály fölött — ez alól talán csak a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály képez kivételt.

Rezervátumok

A mágikus teremtmények elrejtését célzó intézkedések közül talán a legfontosabb a rezervátumok vagy védett élőhelyek kialakítása. Mugliriasztó bűbáj tartja távol az illetékteleneket a kentaurok és unikornisok lakta erdőktől és a sellők használatára kijelölt tavaktól, folyóktól. Különleges esetekben az illetékes mágiaügyi hatóság egész térségeket tesz feltérképezhetetlenné — jó példa erre a quintapedek szigete.

A védett területek némelyikét, így például a sárkányrezervátumokat, szakértő varázslók állandó ellenőrzés alatt tartják. Ellentétben az egyszarvúakkal és a sellőkkel, akiknek eszük ágában sincs elhagyni kijelölt élőhelyüket, a sárkányok adandó alkalommal szívesen portyáznak a rezervátum határain kívül. Olyan fajok is vannak, amelyek esetében a mugliriasztó bűbáj nem alkalmazható, mert a bestia saját varázsereje kioltja azt. Ilyen a kelpi, ami egyedüli életcéljának az emberek csalogatását tekinti, valamint a pogrebin, ami maga szegődik az ember nyomába.

A kereskedelmet és a tenyésztést korlátozó intézkedések

A nagytestű vagy az átlagnál veszélyesebb mágikus bestiák tenyésztéséért, illetve kicsinyeik vagy tojásaik kereskedelmi forgalomba hozásáért kiszabható súlyos büntetés elrettentő hatásának köszönhetően jelentősen csökkent az esélye annak, hogy egy-egy ilyen bestia rémisztgetni kezdje a muglikat. A Varázslényfelügyeleti Főosztály szigorú ellenőrzés alatt tartja a legendás állatok kereskedelmét, a kísérleti keresztezésről szóló, 1965-ben hatályba lépett törvény pedig megtiltotta új fajok létrehozását.

Kiábrándító bűbáj

A mágikus bestiák elrejtésének szükségessége a hétköznapi varázslóra is feladatokat ró. A hippogriffre például tulajdonosának a törvény szerint kiábrándító bűbájt kell szórnia, hogy a bestiát megpillantó muglik szeme káprázni kezdjen. A kiábrándító bűbájt naponta meg kell újítani, mivel gyorsan hatását veszti.

Emléktörlő bűbáj

Ha bekövetkezik a legrosszabb, azaz a mugli lát valamit, amit nem lenne szabad neki, a kárenyhítés talán legcélszerűbb eszköze az emléktörlő bűbáj. Egyszerűbb esetekben a varázslatot a megpillantott bestia gazdája hajtja végre. Súlyosabb információ-kiszivárgás, vagy több muglira kiterjedő észleletszerzés alkalmával azonban a Mágiaügyi Minisztérium gyakorlott amneziátorokat küld a helyszínre.

A Félrevezetési Ügyosztály

A Félrevezetési Ügyosztály csak a legeslegsúlyosabb mágia-lelepleződéses esetekben lép közbe. Egyes mágikus katasztrófák és balesetek túl szembeszökőek ahhoz, hogy a muglik külső segítség nélkül el tudják tussolni, félre tudják magyarázni őket. Ilyenkor a Félrevezetési Ügyosztály munkatársai felveszik a kapcsolatot a mugli miniszterelnökkel, s vele együttműködve dolgoznak ki hihető varázsmentes magyarázatot a történtekre. A Loch Ness-i kelpi ismételt megmutatkozása miatt kialakult kritikus helyzetben épp az ügyosztály fáradhatatlan propagandamunkájának eredményeként sikerült elhitetni a muglikkal, hogy a „szörny" létezését bizonyító fényképek mindegyike hamisítvány.

A MAGIZOOLÓGIA JELENTŐSÉGÉRŐL

A fent leírt intézkedések csupán utalni hivatottak a Varázslényfelügyeleti Főosztály tevékenységének hatókörére. Már csak az a kérdés van hátra, amelyre a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk a választ: miért van az, hogy társadalmi és egyéni szinten egyaránt ilyen kitartóan védelmezzük és rejtegetjük a mágikus bestiákat, köztük azokat is, amelyek megátalkodottan vérszomjasak és szelídíthetetlenek? A válasz egyértelmű: azért, hogy a boszorkányok és varázslók jövendő nemzedékei is gyönyörködhessenek különös szépségükben, képességeikben, miként az nekünk megadatott.

Munkám célja nem több, mint bevezetni az olvasót a legendás bestiák színpompás, gazdag világába. A következő oldalakon hetvenöt faj leírása található, de biztosra veszem, hogy a magizoológia még az idén újabb fajt fedez fel, s így megjelenhet majd a Legendás állatok és megfigyelésük ötvenharmadik, bővített kiadása is. Addig is legyen szabad elmondanom: nagy örömömre szolgál, hogy könyvemet forgatva, ifjú boszorkányok és varázslók nemzedékeinek sora megismerte és talán megkedvelte az általam hőn szeretett mágikus bestiákat.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM ÁLTAL MEGHATÁROZOTT OSZTÁLYOK

A Varázslényfelügyeleti Főosztály minden ismert bestiát, mágikus értelmes lényt és szellemet besorol egy öt kategóriából álló rendszerbe. A besorolás az adott faj tapasztalati úton megállapított veszélyességét hivatott tükrözni. Az osztályok a következők:

A Mágiaügyi Minisztérium által meghatározott (M. M.) osztályok:

1. XXXXX bizonyítottan varázslót ölt / idomításra, szelídítésre alkalmatlan
2. XXXX veszélyes / kezelése szaktudást igényel / csak magasan képzett varázsló tud bánni vele

 

3. XXX képzett varázslóra nem veszélyes

4. XX ártalmatlan / szelídíthető

5. X unalmas

 

Egyes bestiák besorolása magyarázatra szorul. Ezekben az esetekben az indoklást lábjegyzet formájában közlöm.

LEGENDÁS ÁLLATOK A-TÓL Z-IG

ACROMANTULA

M. M. osztály: XXXXX

Az acromantula nyolclábú, emberi beszédre képes óriáspók. Őshazája Borneó, ahol a sűrű dzsungeleket lakja. Jellemzői: egész testét sűrű, fekete szőrzet borítja; terpesztávolsága nagy, akár a négy és fél métert is elérheti. Ha izgatott vagy dühös, csáprágójával jellegzetes csattogó hangot hallat; mérgező váladékot termel. Az acromantula ragadozó bestia. A nagytestű zsákmányokat kedveli. Harang alakú hálóját a talajon szövi. Nősténye, mely nagyobb méretű a hímnél, lágy héjú, fehér, strandlabda méretű tojásokat rak — egyszerre akár százat is. A kicsinyek 6-8 hét multával kelnek ki. A Varázslényfelügyeleti Főosztály A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősítette az acromantula tojását, így csempészése és árusítása súlyos büntetést von maga után.

Az acromantuláról úgy tartják, mágusok tenyésztették ki — számos más, bűbáj teremtette szörnyhöz hasonlóan eredetileg azzal a céllal, hogy varázsló-lakhelyeket, illetve kincseket őriztessenek vele. 1 Az acromantula az emberét megközelítő értelmi képességei ellenére nem idomítható; varázslókra és muglikra egyaránt rendkívül veszélyes.

1 A beszélő bestiák általában nem maguktól tettek szert e képességükre. Ebből a szempontból kivételt képez a jarwey. A kísérleti keresztezés tilalma csak századunkban lépett életbe, tehát jóval az acromantula első dokumentált észlelése (1794) után

Azon híresztelést, mely szerint Skóciában is található egy acromantulatelep, nem erősíti meg semmiféle bizonyíték.

ASHWINDER

(más néven Tüzes Parázska)

M. M. osztály: XXX

Az ashwinder a hosszabb ideje égő, őrizetlenül hagyott mágikus tüzek 2 parazsában keletkezik. A vékony, sápadt-szürke, siklószerű lény születése után nyomban elhagyja a tüzet, és elkúszik az épület sötétebb részei felé. Útját hamucsík jelzi.

2 Mágikus minden olyan tűz, amely varázsszer-adalékot, pl. Hop-port tartalmaz.

Az ashwinder egyetlen óráig él. Miután talált egy félreeső helyet, s ott lerakta tojásait, egyszerűen elporlad. Tojása izzó vörös színű és tűzforró. Ha nem hűtik le a megfelelő bűbájjal, percek alatt felgyújtja a lakóépületet. Aki tehát észreveszi, hogy egy vagy több ashwinder szabadult el a házban, azonnal eredjen a nyomába, és sürgősen kutassa fel a ashwinder-fészket. A lehűtött tojás a szerelmi bájitalok értékes hatóanyaga, egészben elfogyasztva pedig gyógyítja a maláriát.

Ashwinderrel a világ minden részén találkozhatunk.

AUGUREY

(más néven, Ír Főnix)

M. M. osztály: XX

Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos, de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldes-fekete tollazatú, sovány, mélabúsnak tetsző madár — megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre. Rendkívül félénk állat. Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait túlnyomórészt könnycsepp alakú fészkében megbújva tölti, csak szakadó esőben kel szárnyra.

Az augurey jellegzetesen mély, lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A varázslók elkerülték az augurey-fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják, több mágus is szívrohamot kapott, mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. 3 A kitartó vizsgálódások azonban végül kimutatták, hogy az augurey énekével csupán az eső közeledtét jelzi. 4 Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madárnak a téli hónapokban tapasztalható szüntelen „óbégatása" sokak szerint elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható, mivel taszítja a tintát.

3 Ütődött Uricról köztudott, hogy hálószobájában nem kevesebb mint ötven augureyt tartott házi kedvenc gyanánt. Egy különösen csapadékos tél során Uricnak a madarak kitartó, panaszos énekét hallgatva, az a téveszméje támadt, hogy ő maga elhalálozott, és kísértetté vált. Ezt követően számos próbálkozást tett arra, hogy átsétáljon háza falán, melynek következtében, ahogy biográfusa, Radolphus Condolens írja, „többrendbeli agyrázkódást szenvedett".

4 Lásd Gulliver Pokeby: Miért nem haltam meg az augurey szavára? (Kispiros Könyvek, 1824.)

BAZILISZKUSZ

(más néven a Kígyók Királya)

M. M. osztály: XXXXX

A források szerint az első baziliszkusz kitenyésztője Hitvány Herpón volt. A pársza-szájú görög feketemágus hosszas kísérletezés után jutott arra a felfedezésre, hogy a tyúktojásból, ha varangy kotlik rajta, hatalmasra megnövő, minden más hüllőnél veszélyesebb kígyó kel ki.

A baziliszkusz teste fénylő zöld, hossza a 15 métert is elérheti. A hím példányok skarlátvörös fejtollaikról ismerhetők fel. A baziliszkusz méregfogával is ölni tud, de legveszélyesebb fegyvere hatalmas, sárga szeme: aki belenéz, azonnal meghal.

Ha elegendő mennyiségű táplálékhoz jut (emlősöket és madarakat eszik, de a legtöbb hüllőfajt is elfogyasztja), a kígyók királya jelentős kort érhet meg. Hitvány Herpón baziliszkusza állítólag közel kilencszáz évig élt.

Bár a baziliszkuszköltést a középkor óta törvény tiltja, tény, hogy e tevékenység igen könnyen eltitkolható: elég kivenni a tojást a varangy alól, mikor megjelennek a Varázslényfelügyeleti Főosztály ellenőrei. Mivel azonban a baziliszkusznak csak párszaszájú tud parancsolni, a feketemágusok többsége éppúgy tart a bestiától, mint bárki más. Bizonyára ennek tudható be, hogy legalább négyszáz éve senki nem találkozott baziliszkusszal Nagy-Britanniában.

BILLYWIG

M. M. osztály. XXX

Ausztráliában honos rovar. Kb. 12 mm-es, s bár színe élénk zafírkék, sebes röpte miatt a muglik csak elvétve veszik észre, mi több, gyakran a varázslók is csak akkor figyelnek fel rá, ha már megcsípte őket. Az állat szárnya a feje tetején helyezkedik el, s repülés közben a test többi részével együtt propellerként forog. A potroh hosszú, vékony fullánkban végződik.

A billywig csípése szédüléssel és lebegéssel jár. A fiatal ausztrál boszorkányok és varázslók körében nemzedékek óta dívik a billywiggyűjtés szokása. A befogott példányokat csípésre ingerlik, hogy élvezhessék az említett mellékhatásokat. Tudnivaló azonban, hogy a túl sok csípés napokig tartó, irányíthatatlan lebegést okoz, súlyosabb allergiás reakció esetén pedig az elemelkedés krónikussá válhat. A szárított billywigfullánkot bájitalok készítéséhez használják, s úgy tudni, a Bűvös Bizsere nevű népszerű édesség összetevői között is szerepel.

 

BOWTRUCKLE

(más néven Bólintér)

M. M. osztály: XX

A bowtruckle faőrző kisbestia, Nyugat-Anglia, Dél-Németország és egyes skandináviai erdők lakója. Igen nehéz észrevenni, mivel kicsiny (max. 20 cm magas), és apró barna szemétől eltekintve egy darab gallyas fakéregre hasonlít.

A bowtruckle rovarevő, s alapjában véve igen félénk, béketűrő lény. Ha azonban valaki ártó szándékkal közeledik az általa őrzött fához, köztudottan megvadul. A lomb közül leugorva támad, és hosszú, hegyes ujjait az otthonát fenyegető favágó vagy kéregfaragó szemébe vájja. Ha fatetűvel kínálják, azt békésen elfogyasztja, s engedi, hogy a boszorkány vagy varázsló varázspálcának való ágat vágjon a fájáról.

A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.

Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 11
Tegnapi: 4
Heti: 45
Havi: 40
Össz.: 32 297

Látogatottság növelés